A végzet szava

By Arita-chan

Ez a fanfics nem úgy kezdődik: A kis csapat … Nem, és nem is így fog végződni.

Siralmas volt a látvány. Inuyasha vértől ázott ruhában görcsösen markolja a Tessaigat, Miroku holtan hever a földön, melette Sango és Kagome sírnak. Ruháikat nem méltatnám a  ruha szóra, mert mint rongyok csüggnek rajtuk cafatokban. Naraku kárörvendő kacajjal néz végig a kis csapaton.

 Inuyasha utolsó erejével elindítja a szélbordát.

-Most meghalsz, te szellemek szégyene!

-Nem hinném, mert nálam van az égkő!

És tényleg. Ki is védte a csapást. Naraku olyan gyorsan indított ellentámadást, hogy Inuyasha még fel sem foghatta mi történt máris a földre kerult.

Naraku már készült megölni őt.

 Inuyasha Kagome felé fordult és elhaló hangon ezt mondta:

-Kagome, tudd, hogy én mindig is szerettelek.-és örökre lehunyta a szemét.

-Inuyasha neeee!

De már Kagomééknak sem volt sok idejük hátra.

-Na, a kutyust kipipálhatom, most jöjjenek a társai!

Egy könnyed mozdulattal felkapta a földről Sangot és Kagomét, azzal odavágta őket egy nagy sziklához. A két lány vére vörösre festette a hideg követ.

 Kagoméban még volt annyi élet, hogy ezt kimondja:

-Ha meg is halok az égkövet magammal viszem a sírba!

A lány kilehelte a lelkét, de a lélek megtámadta Narakut és megszerezte az égkövet, aztán a többiek lelkével együtt felszállt a magasba ahol örök béke és nyugalom vár rájuk.

-Neeeeeeeeeeee!

-Ez nem lehet, egy élet munkája volt összegyűjteni azokat a köveket és most tessék, egy egyszerű halandó széttiporta álmaimat.

 Naraku testét elhagyták a szellemek és valami fekete fény áradt ki belőle. Ez volt Naraku lelke.