Lélek nélkül

By Arita-chan

1. fejezet

A feladat

Sötét volt. Nagyon sötét. A korom feketeség ellepte az egész tájat, úgy, hogy még a legbátrabbak szívébe is félelem költözött. A szorongás ravasz alakja belopódzott az emberek lelkébe és szívébe, sötét fátyollal beburkolva azt. Olyan fátyollal, mely gyönyörű és halálos, ami elválasztja a jót és a szépet a gyűlölettől és a gonoszságtól. Ez a fátyol mindenki szívében ott lakozik valahol nagyon, nagyon mélyen. És ez a feketeség előhozta azt a fátylat. Mindaddig nem takarodik más vidékre, még egy olyan valaki át nem töri, ki eddig hideg volt és szívtelen. Igen, hideg szívtelen és lélektelen. Butaság is amit most nektek elbeszélek, mivel minden testnek és dolognak van lelke, még akkor is, ha nem mutatja. Lelke van a fának, a víznek, a kőnek, és egy törékeny külsejű hófehér kislánynak, akiben már éledezik a lelke. Éledezik, mint a tűz, de hirtelen mindig elól, mert valaki eloltja.

-         De ki lehet az ki ilyen tettre képes?- kérdezhetnétek most tőlem.

És én választ adok kérdésetekre:

- Annak, ki ilyenre képes a szívét már elnyelte a sötétség. Lelke a szennyben fuldoklik, és kapkod levegő után mind hiába. Ő Naraku.

Köd lepte el a vidéket. Egy palota állt e köd közepén, benne egy hanyouval, akit már nem érdekel más, csak az, hogy másoknak fájdalmat okozzon. Naraku éppen egyik leggonoszabb tervét szőtte mikor kopogtattak az ajtón:

-Nagyuram, hivatott? – kérdezte Kanna.

-Igen, de most még nem érek rá, várj meg kint. A nővéredet is hivattam, ő hol van?

-Nem tudom Nagyuram. –mondta Kanna rezzenéstelen arccal.

-Aha, eredj és keresd meg! –adta ki a parancsot a Nagyúr.

Kanna némán bólintott, meghajolt és kiment, Naraku pedig fojtatta a gondolkozást. Eközben Kagura a kertben sétálgatott és azon törte a fejét, vajon hogyan szökhetne el innen. Ekkor futott be Kanna:

-A Nagyúr hivat.

Kagura megfordult és szórakozottan bámulta húgát. Csak most jutott először eszébe, hogy Kanna tulajdonképpen milyen.

-Gyere Kanna, ülj le ide, és beszélgessünk! –mondta rá cseppet sem jellemző kedvességgel.

A lány kicsit meglepődött, de azért leült a földre nővére mellé, felhúzta a lábait, apró kezeit összekulcsolta rajtuk, aztán hallgatott.

Kagura várta, hogy húga megszólaljon, de mivel hallgatott mint a sír megszólalt:

-Kanna, tudod te egyáltalán, hogy kell beszélgetni valakivel?

Kanna fehér feje jobbra-balra ingott.

-Szóval nem! Ez hihetetlen. Mond csak, miért hívod Narakut Nagyúrnak?

Ez a kérdés sokáig csengett Kanna fülében aztán halkan megszólalt:

-Nem tudom.

-És miért csinálod mindig azt amit mond?

-Nem tudom.

-Ki vagy te?

-Nem tudom.

Kagurát megdöbbentették ezek a válaszok. Szóval Naraku semmit sem mondott el neki, ráadásul személyiséget sem adott neki.

 Az az aljas!

Bár nem volt jellemző rá ez a fajta viselkedés, mégis megsajnálta a kislányt, és elhatározta, hogy segít neki megismerni önmagát.

Teljesen megfeledkezett arról, hogy Naraku várja.

-Jaj, Naraku már vár, nem érdemes őt megvárakoztatni!

Gyorsan rohantak a palota felé, kettesével szedték a meredek lépcsőket, amik a második emeletre vezettek. Lihegve megálltak az ajtó előtt és úgy tettek, mintha nem lennének kifulladva. És Kagura bekopogott.

-Gyertek be! –mondta a „Sötét Nagyúr” vészjósló hangon.

Beléptek az ajtón és meghajoltak.

-Elnézést a késésért, de sokáig tartott míg megtaláltam Kagurát. –mondta Kanna.

-Hol voltál? –mondta Naraku Kagurához intézve szavait.

-A kertben.  –érkezett a rövid válasz.

-Te bolondnak nézel engem? –mondta Naraku, és elővarázsolt egy szívet a kezébe, és összeszorította.

Kagura a kíntól összerogyott. Úgy érezte mintha kifacsarnák belőle az életet. Kanna eközben pedig szótlanul állt, de a szeme más volt mint eddig. A Kagurával folytatott „beszélgetés” után valami megváltozott benne. A lelke helyén tátongó nagy üresség helyett egy fehér foltocska jelent meg. És talán most, először létezése óta egy érzés kerítette hatalmába: a sajnálat. Ő maga is meglepődött rajta, de jól palástolta, ezért nagy szerencséjére Naraku nem vett észre semmit. A félszellem lassan, az utolsó pillanatot is kiélvezve eresztette el Kagura szívét.

-         És most, menjetek és öljétek meg Sesshoumarut. Veszélyt jelenthet ránk.

Kagura legszívesebben kitekerte volna teremtője nyakát, de tanulva az előbbiekből inkább visszafogta magát, emellett nem volt ínyére a feladat, mivel őszintén megvallva kedvelte Sesshoumarut. Meghajoltak és elmentek, aztán Kagura tollpihéjén szállva elindultak Sesshoumaru keresésére.

Sesshoumaru valami vészjósló szagot érzett a levegőben.

-Mi baj, Sesshoumaru-sama?

-Yaken, vidd Rint biztonságos helyre!

 -Igen is, Sesshoumaru-nagyúr.